▲Prolog.

  2012-t írtunk. Lehullott az első hó és mi mégis egy kis szobában kuksoltunk ki tudja hol. Úgy tűnik ilyen sors jut a magam fajta árváknak, akik senkinek sem kellettek. Még akkor amikor volt erre lehetőségük. Napok óta úgy nézem magam a tükörben, mintha valami féle szörny vagy ufó lennék.

  Szinte már zombi voltam. Úgy járkáltam fel s alá a folyosón, mintha olyannyira keresnék valamit. Pedig teljesen céltalanul keringtem ide-oda. Idegesített mindenki aki ott volt a két méteres körzetemben. Az aulában figyeltem a mellettem elhaladó izgatott hangoskodó ismeretlen arcokat.

  Szezon volt. December elején jönnek Kanadából az újak. A kanadai árvák. Ez nálunk óriási dolog. Legalább is rajtam kívül mindenkinek. Ugyan ki jönne el ide Kanadából? Persze London hűha a nagy város.

  Unottan figyeltem az előttem elhaladó személyeket. Óriási bőröndöket cibálva maguk után. Erőltetett mosolyt varázsolva az arcukra köszöngettek oda nekem. Kell nekik valami biztos pont, hogyan illeszkedjenek be.

Nem vagyok valami segítős típus. Inkább az aki ha kell megvédi magát, megteszik. Akár vérrel, akár szimplán szavakkal. Keresték a társaságom. Nagyon is. Csak én az ővéjüket…nem. Inkább a magamban megoldó típus voltam, aki senkit sem enged közel magához.

Az sem segített nagyon, hogy a „nevelők” nem nagyon szíveltek. Sem a főnök. Vagyis csak annak hiszi magát. Ha úgy vesszük, ő csak egy kigyúrt mély hangú „egy ujjal kinyírlak” típusú ember. Tőle félnek leginkább. Nem egy fiút kényszerített kerekes székbe és nem egy lány erőszakolt meg a nagynak mondható izéjével. Hála istennek vannak itt még ép eszű rendőrök, akik le akarták csukni ezért. Azok a drága profi kis ügyvédecskék felmentették. Ez a legjobb az egészben. Azóta folyamatosan figyeltet.