▲Chapter1.

szisztok:) kész lett az első rész. köszönöm szépen a 2 feliratkozót a száz oldalmegjelenítéssel együtt.szeretném ezt a blogot jól írni, szóval nem ígérhetek minden napra új részt, de igyekezni fogok.remélem hamarosan többeteket tudhatom az olvasómnak, mind a megjegyzésekkel s mind a feliratkozókkal.kérlek szépen írjon az akinek tetszik a történet:)

xoxo:Boo

  Talán túlzás mondanom, hogy nem volt egy barátom sem. Volt. Habár őt nem így kéne neveznem.

*visszaemlékezés*

  Régen az árvaház rengeteg pénzt szerzett a mi fajta tinédzser lányokból. Rengeteg férfi és fiatal fiú járt hozzánk, hogy "kielégítsük a vágyaikat". Röviden: megerőszakoltak minket. Mármint más lányokat. Fogalmunk sem volt róla, hogy 16 évesen már ilyen megpróbáltatásokon kell átesnünk.

  Megszeppenten álltam az ajtó előtt. Nem tudtam mi várhat bent. Sárkányokra és sebhelyes banditákra számítottam. Az őr aki elkísért, csak jobban megijesztett. Rémisztő szavakat suttogott a fülembe és többször említette a fájdalom szót. Aki abban az intézményben élt annyi ideje mint én, tudja hogy mi is a fájdalom. Talán amikor majdnem kitépik a hajad, vagy amikor a karodon nyomják el a szivart. Esetleg amikor késsel megvágnak, rádöntik az influenza elleni kis üvegcsét és elküldenek a szobádba. Nem vártam királyi bánásmódot. Tudtam úgysem kapok meg mindent egy ilyen helyen de reménykedtem benne, hogy fájdalmat azt nem okoznak nekem minden egyes nap.

  Az említett őr, betolt az ajtón. Tekintetem felemeltem a földről s csodálkozva láttam, hogy cseppet sem ijesztő a személy aki a szobában van. Talán az ijesztő benn, hogy ilyen helyre jön. Fogalmam sem volt mit kéne tennem. Nem voltam jártas az ilyen dologban. Sosem voltam még fiúval. Sosem beszéltem fiúval.

  Csodálkozva nézett vissza rám. Egyenesen a szemeimbe. Kissé zavarba hozott a helyzet. Rámutatott a kis ágyra, ahol ült. Lassan odamentem, majd leültem rá. Meglepődöttségét nem is rejtegette. Meglepődött hogy milyen fiatal vagyok...vagy hogy milyen kicsi. Nem tudom pontosan min lepődött meg annyira.

  Csak úgy teltek a napok. A srác minden egyes nap eljött. Egyre jobban megkedveltem. A legkedvesebb dolog számomra az volt, hogy nem erőszakolt meg. Nem szeretkeztünk se semmi. Csak beszélkettünk.

  Alig egy hét elteltével, már öleléssel köszöntünk el egymástól. Csillogó szemmel hallgattam ahogy mesél. Nem mertem elhinni, hogy van egy világ, ahol nem bántanak és szabad vagy. Néha megkönnyeztem a dolgokat.

- És 1000$-t fizetek azért, hogy kiöntsem a szívem egy 16 évesnek- nevetett kínosan.
- Megmentessz vele Nick- mondtam hálásan. Természetesen még szűz voltam. És egészen máig az vagyok- majd amikor kijutok, visszafizetem.
- Tudjuk hogy nem jutsz ki. Senki sem jut ki innen. Mindenki itt ragad- ölelt magához.

- Ezt hogy érted- csodálkoztam.
- Senki sem jut ki innen élve- rázta a fejét.
- De én igen- jelentettem ki.
- Klasz lány vagy. Ne változz meg- mosolygott.
- Mr. McKloyd!- ordította a nagy főnök.

   Felkaptuk a fejünket, majd egy pisztollyal találtam magam szembe. Sikítani akartam, de Nick forgatott egyet a helyzetünkön, így ő állt háttal a fegyvernek. Aztán elsült. Láttam ahogy Nick fokozatosan elfehéredik. Összeszorítja a szemeit, majd lelke elrepül az angyalok várába. Legalább is így képzeltem el. Zokogva rogytam le mellé, s rángatni kezdtem a vállát, hátha magához tér valami csoda folyamán.

  Vádlóan tekintettem fel az egyetlen barátom gyilkosára. Megragadta a hajam, és elhurcolt a saját szobámba. Kulcsra zárta az ajtót, majd hallottam ahogy léptei lassan halkulnak. Teljesen el voltam keseredve. Napokig Nickel álmodta, s a végén már komolyan fontolgattam hogy öngyilkos leszek. De a vállamon ülő angyalka lebeszélt róla. És ezt az angyalkát reménynek hívták.

  Reméltem hogy egyszer mégis csak kijutok innen, és egyesével ledurranthatom ennek a "gyerekbörtönnek" a vezetőit. Reméltem hogy Nicknek nem lesz igaza, és nem ölnek meg az előtt, hogy kijutnék.

*visszaemlékezés vége*

  Reggel fáradtan bambultam ki a fejemből. Nem tudtam elképzelni hogy lehetek ennyire szerencsés, hogy végre kiengednek. Kikeltem az ágyból és elkészültem. Kész voltam arra, hogy bejelentés „szabadon távozhatok.” Ha az ember felnőtt lesz. Innen elengedik. Pontosabb kidobják. Nincs lakásom, sem családom, sem barátaim akikhez mehetnék. Így hát az utcára kerülök.

  Az érzés, hogy ma végre 18 éves lettem és elmehetek innen…varázslatos. Csodálatos. Az egész életemet egy betontömb belsejében töltöttem. Nem éreztem az esőt, a szellőt, és semmi olyat ami árthatna. Felvettem egy kevésbé megviselt ruhámat, majd jókedvűen kisétáltam a szobámból. Egyik kezemben lóbálva a táskám mentem a vezetőség irodájába. Feltételeztem hogy az ilyet az irodában közlik. Két oldalamról közre fogott két őr és úgy kísértek.

- Nos Rebeca. Mint látom az aktád nem igazán tiszta. Többször meg akartál szökni, és az őrökkel sem voltál tisztelettudó. De tekintettel arra, hogy ma már felnőtt lettél, távozhatsz az épületből- sóhajtott az igazi főnök.
- Köszönöm- mosolyogtam csillogó szemmel.
- 20$-t kapsz mint mindenki. Sok sikert Rebeca- mosolyodott el.

  Átvettem a borítékot, majd fogtam a táskám és mentem. Késő délután engedik el az embereket. Idegesen szorongattam a táskám és a két őrrel haladtam a kerítés felé. Gondosan kinyitották az ajtót, majd intettek hogy menjek. Sétáltam pár lépést, majd vissza néztem. Az őrök nézték az órájukat. Kissé gyanús volt.

  És akkor bevillant valami. Éjjelenként a sikítások, a dörrenések...rohanni kezdtem ahogy csak tudtam. Biztos voltam benne, megszabott időm van. Messze voltam a várostól. De annyira szerettem volna már élni a falakin kívül, hogy akkor már semmi sem számított. Hallottam ahogy elsül a pisztoly. Éreztem ahogy felszáll a por a lábam mellett. Egy golyó mellé. Lökést éreztem a kezemnél. Tudtam hogy eltalálták az alkarom.

  Tudtam, hogy nem jönnek utánam. Tíz kilométerre voltam a várostól. Tisztában voltak vele, hogy golyóval a karomban nem jutok el a városig. Mikor már futottam egy ideje, a térdemre támaszkodtam s kicsit szédültem. Minden bizonnyal sok vért vesztettem. Sehol semmi. Nagy puszta közepén voltam. Haladtam tovább előre. Reménykedtem benne, hogy nem érnek utol. Mert akkor biztos lelőnek. A gondolat hatásara, ismét rohanni kezdtem.

  Már órák óta lement a nap. Egy árva lelket sem láttam a mezőn. Nem álltam meg egy percre sem. Nem foglalkoztam vele hogy már vagy két deci vért veszítettem. Remegett a lábam, a szívverésem szapora volt. Légzésem nehéz volt. Alig kaptam levegőt a sok futástól. Szúrt az oldalán, sajgott a kezem, szédültem és minden homályos volt.

  Szememből folyni kezdtek a könnyek. Túl sok volt ez egy magam fajta lánynak. Nem voltam még a külvilágban, azt a 20$-t is elhagytam, biztos voltam benne, ha reggelig nem jutok el egy városba, a mezőn fogok meghalni. Fújt a szél, esett a hó, a lábam már megfagyott, kipirult az arcom is. A vékony szövetkabátom nem adott túl nagy meleget. A hó besüppedt alattam és eláztatta a nadrágom.

  Tekintetem felemeltem a földről s megpillantottam néhány égnek meredő ház félét. Minden bizonnyal London lehetett. Ismét sietni kezdtem. Alaposan átfagytam. Pár óra alatt elértem a város határát. Minden egyes lépés olyan volt, mintha kést döftek volna belém. Egyszerűen nem tudtam futni, szó szerint végigbotladoztam az utat. A "Welcome to London" táblát látva, szorult belém egy kis önbizalom.