▲Price2.

köszönöm szépen a második díjam Cassie Easley-nek!

1.) Mindenkinek 11 dolgot kell
mondania magáról!
2.) A jelölteknek mindegyik
kérdésre válaszolni kell!
3.) 11 kérdést kell feltenni a
jelölteknek!


11 DOLOG RÓLAM:

- Imádom a németeket.
- csak kézilabdás, vagy tőlem három évvel idősebb fiúkkal járok.
- szőkére festettem a hajam, és barna a szemem.
- ha a szüleim megengednék, rózsaszín ombrem lenne.
- 168 centi vagyok, és 49 kiló.
- olyan testalkatú vagyok mint Chloe Harwood

- az álompasim Max Emanuel.
- egyszer szeretnék egy horror filmben szerepelni.
- oda vagyok a divatért.
- nem szeretem azokat az emberek, akik egy kiló sminket kennek magukra.
- imádom a piros rúzsokat, szülinapomra 5 féle árnyalatot kaptam :)


11 VÁLASZ:

1. Szereted Jason Derulo- t?
nem nagyon:/
2. Kedvenc márka?
DC.
3. Hány éves vagy?
15:)
4. Van példaképed? Ha igen, ki?
Perrie Edwards
5. Mi ad ihletet?
semmi.mármint semmi kézzelfogható.
6. Kedvenc szín?
királykék
7. Kiről formáztad a blogod karaktereit?
öhh tulajdonképpen saját tapasztalatokból szedem a karaktereket.
8. Családból olvassa valaki az írományod?
nem.már csak az kéne:)
9. Ez hanyadik díjad?
második
10. Kedvenc női énekes?
Cher Lloyd, és a Krewella énekese
11. Kedvenc férfi énekes?
Zayn Mlik, Ed Shareen.


11 kérdésem:

Kedvenc zenéd? 
Hány éves vagy?
Kedvenc állatod?
Van házi állatod?
Hány testvéred van?
Ha tehetnéd, hova költöznél?
Milyen nyelveken tanulsz?
Hány blogot olvasol?
Milyen zenéket hallgatsz?(pl.: pop, rock)
Kedvenc blogod?

Akinek küldöm:

Dusy Tinnapati 
georgia rose♡

▲Chapter3.

konkrétan nem is tudom mit mondjak.4 rendszeres feliratkozó, pedig csak egy prologus meg két rész van fent...na hát én nagyon szépen köszönöm.gondoltam ha már unatkozom akkor hozok egy új részt és íme lett egy új.annyit így még a kis írományom elején leszögesznék, hogy nem lesz minden nap új rész.hetente egy várható:) de próbálok majd mindig sietni.lesznek viszonylag rövid részek is és lehet hogy valakinek ez is rövidnek számít, de annyit elárulok hogy maximum ilyen hosszú lesz egy rész. jó olvasást mindenkinek:)

xoxo:Boo

*1 hónap múlva*

- Kop, kop- csapódott be az ajtó a teremben. Az előbb csukott szemem, kinyitottam és megláttam Liamet, meg egy olyan srácot akit ez alatt a hónap alatt még nem láttam.

- Tudod mi jobb annál, hogy azt mondod "kop, kop"? A kopogás- mondtam mosolyogva.

- Fejlődsz- öklöztünk össze.

- Ki az új fiú?- suttogtam.

- Zayn vagyok- biccentett a számomra ismeretlen gyerek- Malik.

- Én meg...- kezdtem.

- Beca- bólintott.

- Rebeca- helyesbítettem.

- Ne ellenkezz. Rajta múlik, hogy hozzánk költözhetsz-e- segített ki Liam.

- Ki mondta hogy hozzátok akarok költözni?- kérdeztem csodálkozva. Nem akartam hozzájuk költözni. Csak teher lennék az óriási karrierjükben.

- Nincs más választásod. Vagy magadtól költözöl hozzánk, vagy elrabolunk- vigyorgott Liam. Oké. Valamennyire még is szerettem volna náluk lakni. Egy kicsit.

- Én meg Beca- sóhajtottam.

- Oké akkor én megyek. Elviszem Daniellat reggelizni- bólintott helyeslőn Liam.

- De!- estem kétségbe. Nem akartam hogy magunkra hagyjon. Kissé ijesztő a srác.

- Nyugi. Rendes hapsi- mosolygott Liam, majd egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Ne ígérgess neki semmit se- vigyorgott Zayn.

- Liam- szorítottam a kezét.

- Csak viccelt- hámozta le ujjaim a kezéről.

- Biztos? Mert nagyon nem volt vicces- néztem szúrósan Zaynre.

- Vicc volt- nyugtatott Zayn. Vagyis próbált.

- Légy kedves...és ne egy nagy pöcs mint a csajokkal. Ő nem olyan- mutatott fenyegetőn Liam rá.

- Ja. Nem vagyok olyan- bólogattam.

- Kis édesek- vigyorgott Zayn.

- Vigyázz vele. Harcias kislány- bökte vállba Liam, majd elment.

- Nem akarok tolakodó lenni vagy ilyesmi, de ha a házamba akarsz költözni, akkor meg kell bíznod bennem- mondta kicsit gorombán.

- Pedig ez eléggé tolakodó volt...- motyogtam.
- Ne haragudj...csak nem beszéltem még olyan lánnyal, aki nem ismer engem- ült le az ágyam szélére, mire annyira arrébb ültem hogy majdnem leestem az ágyról. Az volt a szerencsém, hogy elkapott.
- Köszönöm- mondtam félénken.
- Az orvosok azt mondták hogy holnap dél körül kiengednek...ha érdekel- akadozott.
- Köszönöm...megint- mosolyogtam rá halványan.
- Izé...nincs mit- válaszolt félénken.
- Jól látom hogy...zavarban vagy?- ráncoltam a szemöldököm.
- Öhmm...nem. A fiúk így ismerkednek- magyarázta.
- De te zavarban vagy- értetlenkedtem.
- Igen, mert én ilyen vagyok- nézett rám, összehúzott szemöldökkel.
- Jó bocsi- vontam vállat.
- Semmi. Már ez is fejlődés ahhoz képest, amit Liam mesélt. Hogy először meg sem szólaltál- nevetett fel.
- Aludtam...vagy ilyesmi- nyeltem egy nagyot.
- Ne haragudj de...miért volt golyó a kezedben?- nézett fürkészőn.
- Hosszú történet- ráztam a fejem, sóhajokkal ötvezve.
- Van időnk...- motyogta.

  Egy nagyon nagy levegőt véve, belekezdtem a mesémbe. Nem bírtam sokáig száraz szemmel, pillanatokon belül elő kellett venni egy nagy zacskó zsebkendőt. Két óra mesélés után, már a nyakába borulva zokogtam és meséltem tovább az életem részleteit. Talán ő az-az egy ember, aki szó szerint mindent tud rólam. Mostantól.

  Az orvosok kikerekedett szemmel nézték, ahogy a betegük ott ölelget egy idegent és keservesen sír a karjaiban. Mikor már megunták hogy minket nézzenek, sóhajok közepette magunkra hagytak. Lassan eltávolodtam tőle, majd hálásan néztem rá.

- Köszönöm hogy meghallgattál...de kérlek ne mondd el ezt senkinek sem- mosolyodtam el halványan.
- Cipzár a számon. Ez lesz a kettőnk titka- bólintott mosolyogva.
- Láttam egy ilyen filmet...nagyon szép volt- suttogtam halkan.
- Csak romantikus filmeket ismersz?- csodálkozott.
- Csak ezt az egy filmet ismerem- helyesbítettem.
- Hát akkor el kell mennünk egyszer moziba- vigyorgott kedvesen.
- Mi...mi az a mozi?- akadoztam.
- Ott vetítik a filmeket. De ha túl sok neked, akkor nézhetjük otthon is- gondolkodott.
- Otthon jobb lenne- mosolyogtam kedvesen.
- Rendben akkor otthon...- bólogatott.
- Mr. Malik...kérjük távozzon. Vége a látogatási időnek- lépett be az orvosom.
- Rendben- állt fel Zayn.

  Érdekelt hogyan köszön el. Megölel, vagy nyom egy puszit a fejemre, mint Liam. Vagy ott volt a lehetőség, hogy mond valami szépet aztán az arcomra adja a puszit. Bármi megtette volna. Akármi. Csak egy dolgot nem akartam, elköszönés képpen...pont azt amit tett.

▲Chapter2.

nos akkor itt az utolsó bejegyzésem, mielőtt még befagyasztanám a blogot.nem tudom.gondolom nem tetszett a történet...mind egy.én olvasók nélkül inkább nem blogolok.azért köszönöm azt az egy komit is, mert az tényleg jól esett.

na akkor sziasztok, a blog BEFAGYASZTVA!
 

  Mindenem fájt. Erősen koncentráltam a gondolatra: találnod kell egy kórházat...különben véged! Ismét rohanni kezdtem. Néha el-el estem a csúszós járdán, de viszonylag hamar talpra álltam és mentem tovább. Egyre csak gyengültem. Majdnem elaludtam haladás közben, az autók dudája ébresztett fel a fél álomból.

  Sántítani kezdtem. Kiment a vér a lábamból. A karomból továbbá is folyt a vér. Alig kaptam levegőt. De a túl élési vágy túl erős volt bennem. Percenként megálltam egy-egy pillanatra. Kétségbe estem. Ilyen későn már biztos nincs nyitva egy kórház sem. Szörnyű volt a tudat, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Éreztem hogy meg fogok halni. Szédültem, mindenem fájt, homályosan láttam és mind ezek tetejére, majdnem elütöttek.

  Jött felém az autó. Észleltem a fényét és a harsogó dudaszót. Lehunyva a szemem, átadtam magam a halálnak. Nem akartam tovább szenvedni. Fel kellett adnom. Még akkor is ha, nem élhettem szabadan. Csupán 6-7 órát. Azt is futással, vérzéssel és a halál gondolatával töltöttem. Fáradtan rogytam le a nyirkos fal mellé, s összekuporodva vártam a fényt. Hogy végre láthassam őt. Akihez nap mint nap imádkozom. Aki eddig segített túl élni a világom. Aki Reményt az angyalt küldte.

  Azt hittem istent látom. Barna szemek, rövid haj, izmos kar. Felemelt, majd valami puhát éreztem a hátamnál. Szemem nem tudtam kinyitni. Ahhoz túlzottan is fáradt voltam. Pillanatokon belül halk csipogást hallottam.

  Féltem mi vár rám odakint. A szemhéjamon kívül. Erős volt a fény. Nagyon is. Nem tudtam mi válthat ki ilyen hatást. A nap? Esetleg egy óriási lámpa. Óvatosan kinyitottam a szemem. Megbántam. Egy fiú tornyosult fölém, rajta kívül csak a nagy sötétséget láttam. Erősen összeszorítottam a kezem, majd pillanatok múlva ismét kinyitottam. Csak ekkor már egy orvos szerű valaki meresztette rám a fagyos kék szemeit. Tű volt a kezemben. A végére egy tasak vér volt akasztva.

- Hogy hívnak?- mosolygott rám a fiú, majd kezét lassan enyémre simította. Félénken oda pillantottam, majd egyenesen a srác szemeibe. Lefagyott a mosoly az arcáról. Látta hogy fájdalmas lenne beszélnem...miközben hozzám ér. Leemelte kezét az enyémről, majd kíváncsian tekintett rám.

- Rebeca- suttogtam elhalt hangon.

- Tehát Beca...- kezdte.

- Rebeca- néztem rémülten.

- Rebeca- bólintott- a kórháznak szüksége van a személyidre és a szüleid telefonszámára.

- A három felsorolt közül egy sincs- néztem rá félénken.

- Részvétem- sütötte le a szemét. Sajnálkozva tenyerébe temette arcát- hány éves vagy?- motyogta.

- Ti...tizennyolc- dadogtam.

- Istenem!- remegett a hangja- mióta vagy tizennyolc?

- Tegnap óta- mondtam továbbá is halkan.

- Mármint május 23-án születtél?- tette fel a kérdést.

  Abban a pillanatban...mintha lefagytam volna. Ha csak viccelődik ez a fiú, akkor ez tényleg egyáltalán nem volt vicces. Viszont ha teljesen komolyan mondta, akkor hivatalosan is pánikolok. Átaludtam fél évet? Az lehetetlen. Hiszen tegnap még november 19-e volt. Látva a rémült tekintetem, inkább kiment a teremből. Magamra hagyott.

  Fogalmam sem volt hol lehetek. Vagy hogy egyáltalán milyen évet írunk. Annyi kérdésem lett volna fiúhoz. De elment. Amint megemeltem a fejem, az agyam szúrni kezdett, a karom pedig sajogni. Egy órán keresztül magam voltam. Egyedül. Aztán a következő pár órának, minden egyes percében bejött a terembe egy nővérke és valami tablettát nyomott le a torkomon.

- Beca. Izé...Rebeca. Bejöhetünk?- lesett be az ajtón az a fiú.

- Öhh- akadoztam. Jöhetünk?

- Oké- biccentett, aztán a nyomában egy sráccal bejöttek az ajtón- olyan bunkó vagyok- nevette el magát- még be se mutatkoztam. Liam vagyok. Ő itt Harry.

- Szia szépségem- jött felém az a Harry. Félénken arrébb csúsztam pont annyira, hogy észrevegye: félek tőle.

- Szia- mondtam halkan, s abban a pillanatban megtorpant.

- Rebeca árva...- suttogta neki Liam.

- Van hol laknod?- váltott át Harry normálisabb szövegre.

- Nem is tudom mit mondhatnék erre- motyogtam lesütött szemmel.

- Komolyan nincs otthonod?- háborodott fel.

- Nincs- ráztam a fejem.

- Mikor engedik ki?- kérdezte Liamet...gondolom.

- Fél évet volt kómában. Napi 1 dl vért pumpálnak belé. Nem valószínű hogy két héten belül kiengedik- rázta a fejét.

- Addig minden nap bejövünk- mosolygott rám Harry.

- Szerinted eddig mit csináltam?- dünnyögte Liam.

  Két vad idegen ember ígérgeti nekem hogy minden nap itt lesz. Nem értettem mi történik. Annxit értettem hogy Liam minden nap bejött engem meglátogatni, de amúgy ki ő? Honnan ismerem, és ami a lényeg ő honnan ismer engem?

  Kissé félelmetes volt számomra hogy ők most ott vannak. Hiszen eddig még csak egy fiúval beszéltem, az is Nick volt. Furcsán néztem, ahogy megvitatják a dolgokat. Mintha ott sem lettem volna. Meg sem szólaltam. Nehogy végül rosszat mondjak. El sem gondolkoztam rajta, hogy mit fogok magammal kezdeni idekinn. Eddig biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Igazi nagy áttörés született az ügyben.

▲Kritika1.

kértem egy oldalon kritikát.úgy tűnik nem tetszik senkinek sem a blog, ezért kíváncsi voltam hogy egy "kritikus" szerint milyen. itt kértem:

http://allaboutbloggingcritics.blogspot.hu/

íme a kritika:

Írásmód: Nagyon jól fogalmazol.Nem használsz szó ismétlést ami nagyon jó.

Sztori: Wow.Amint elolvastam csak ennyit tudtam mondani...Egy rossz szavam sem lehet ehez a bloghoz.Érzem, hogy nagyon jól fog sikerülni.Csak így tovább.

Kinézet: A kinézet jó, bár a blog címe bele olvad a háttérbe.Nekem személy szerint így is tetszik, hogy nincsen ott fejléc.

még akkor írtam nekik, amikor nem volt fejléc.

szóval írjon aki olvassa a blogom, mert ha nincs olvasóm, kénytelen leszek bezárni:(

▲Chapter1.

szisztok:) kész lett az első rész. köszönöm szépen a 2 feliratkozót a száz oldalmegjelenítéssel együtt.szeretném ezt a blogot jól írni, szóval nem ígérhetek minden napra új részt, de igyekezni fogok.remélem hamarosan többeteket tudhatom az olvasómnak, mind a megjegyzésekkel s mind a feliratkozókkal.kérlek szépen írjon az akinek tetszik a történet:)

xoxo:Boo

  Talán túlzás mondanom, hogy nem volt egy barátom sem. Volt. Habár őt nem így kéne neveznem.

*visszaemlékezés*

  Régen az árvaház rengeteg pénzt szerzett a mi fajta tinédzser lányokból. Rengeteg férfi és fiatal fiú járt hozzánk, hogy "kielégítsük a vágyaikat". Röviden: megerőszakoltak minket. Mármint más lányokat. Fogalmunk sem volt róla, hogy 16 évesen már ilyen megpróbáltatásokon kell átesnünk.

  Megszeppenten álltam az ajtó előtt. Nem tudtam mi várhat bent. Sárkányokra és sebhelyes banditákra számítottam. Az őr aki elkísért, csak jobban megijesztett. Rémisztő szavakat suttogott a fülembe és többször említette a fájdalom szót. Aki abban az intézményben élt annyi ideje mint én, tudja hogy mi is a fájdalom. Talán amikor majdnem kitépik a hajad, vagy amikor a karodon nyomják el a szivart. Esetleg amikor késsel megvágnak, rádöntik az influenza elleni kis üvegcsét és elküldenek a szobádba. Nem vártam királyi bánásmódot. Tudtam úgysem kapok meg mindent egy ilyen helyen de reménykedtem benne, hogy fájdalmat azt nem okoznak nekem minden egyes nap.

  Az említett őr, betolt az ajtón. Tekintetem felemeltem a földről s csodálkozva láttam, hogy cseppet sem ijesztő a személy aki a szobában van. Talán az ijesztő benn, hogy ilyen helyre jön. Fogalmam sem volt mit kéne tennem. Nem voltam jártas az ilyen dologban. Sosem voltam még fiúval. Sosem beszéltem fiúval.

  Csodálkozva nézett vissza rám. Egyenesen a szemeimbe. Kissé zavarba hozott a helyzet. Rámutatott a kis ágyra, ahol ült. Lassan odamentem, majd leültem rá. Meglepődöttségét nem is rejtegette. Meglepődött hogy milyen fiatal vagyok...vagy hogy milyen kicsi. Nem tudom pontosan min lepődött meg annyira.

  Csak úgy teltek a napok. A srác minden egyes nap eljött. Egyre jobban megkedveltem. A legkedvesebb dolog számomra az volt, hogy nem erőszakolt meg. Nem szeretkeztünk se semmi. Csak beszélkettünk.

  Alig egy hét elteltével, már öleléssel köszöntünk el egymástól. Csillogó szemmel hallgattam ahogy mesél. Nem mertem elhinni, hogy van egy világ, ahol nem bántanak és szabad vagy. Néha megkönnyeztem a dolgokat.

- És 1000$-t fizetek azért, hogy kiöntsem a szívem egy 16 évesnek- nevetett kínosan.
- Megmentessz vele Nick- mondtam hálásan. Természetesen még szűz voltam. És egészen máig az vagyok- majd amikor kijutok, visszafizetem.
- Tudjuk hogy nem jutsz ki. Senki sem jut ki innen. Mindenki itt ragad- ölelt magához.

- Ezt hogy érted- csodálkoztam.
- Senki sem jut ki innen élve- rázta a fejét.
- De én igen- jelentettem ki.
- Klasz lány vagy. Ne változz meg- mosolygott.
- Mr. McKloyd!- ordította a nagy főnök.

   Felkaptuk a fejünket, majd egy pisztollyal találtam magam szembe. Sikítani akartam, de Nick forgatott egyet a helyzetünkön, így ő állt háttal a fegyvernek. Aztán elsült. Láttam ahogy Nick fokozatosan elfehéredik. Összeszorítja a szemeit, majd lelke elrepül az angyalok várába. Legalább is így képzeltem el. Zokogva rogytam le mellé, s rángatni kezdtem a vállát, hátha magához tér valami csoda folyamán.

  Vádlóan tekintettem fel az egyetlen barátom gyilkosára. Megragadta a hajam, és elhurcolt a saját szobámba. Kulcsra zárta az ajtót, majd hallottam ahogy léptei lassan halkulnak. Teljesen el voltam keseredve. Napokig Nickel álmodta, s a végén már komolyan fontolgattam hogy öngyilkos leszek. De a vállamon ülő angyalka lebeszélt róla. És ezt az angyalkát reménynek hívták.

  Reméltem hogy egyszer mégis csak kijutok innen, és egyesével ledurranthatom ennek a "gyerekbörtönnek" a vezetőit. Reméltem hogy Nicknek nem lesz igaza, és nem ölnek meg az előtt, hogy kijutnék.

*visszaemlékezés vége*

  Reggel fáradtan bambultam ki a fejemből. Nem tudtam elképzelni hogy lehetek ennyire szerencsés, hogy végre kiengednek. Kikeltem az ágyból és elkészültem. Kész voltam arra, hogy bejelentés „szabadon távozhatok.” Ha az ember felnőtt lesz. Innen elengedik. Pontosabb kidobják. Nincs lakásom, sem családom, sem barátaim akikhez mehetnék. Így hát az utcára kerülök.

  Az érzés, hogy ma végre 18 éves lettem és elmehetek innen…varázslatos. Csodálatos. Az egész életemet egy betontömb belsejében töltöttem. Nem éreztem az esőt, a szellőt, és semmi olyat ami árthatna. Felvettem egy kevésbé megviselt ruhámat, majd jókedvűen kisétáltam a szobámból. Egyik kezemben lóbálva a táskám mentem a vezetőség irodájába. Feltételeztem hogy az ilyet az irodában közlik. Két oldalamról közre fogott két őr és úgy kísértek.

- Nos Rebeca. Mint látom az aktád nem igazán tiszta. Többször meg akartál szökni, és az őrökkel sem voltál tisztelettudó. De tekintettel arra, hogy ma már felnőtt lettél, távozhatsz az épületből- sóhajtott az igazi főnök.
- Köszönöm- mosolyogtam csillogó szemmel.
- 20$-t kapsz mint mindenki. Sok sikert Rebeca- mosolyodott el.

  Átvettem a borítékot, majd fogtam a táskám és mentem. Késő délután engedik el az embereket. Idegesen szorongattam a táskám és a két őrrel haladtam a kerítés felé. Gondosan kinyitották az ajtót, majd intettek hogy menjek. Sétáltam pár lépést, majd vissza néztem. Az őrök nézték az órájukat. Kissé gyanús volt.

  És akkor bevillant valami. Éjjelenként a sikítások, a dörrenések...rohanni kezdtem ahogy csak tudtam. Biztos voltam benne, megszabott időm van. Messze voltam a várostól. De annyira szerettem volna már élni a falakin kívül, hogy akkor már semmi sem számított. Hallottam ahogy elsül a pisztoly. Éreztem ahogy felszáll a por a lábam mellett. Egy golyó mellé. Lökést éreztem a kezemnél. Tudtam hogy eltalálták az alkarom.

  Tudtam, hogy nem jönnek utánam. Tíz kilométerre voltam a várostól. Tisztában voltak vele, hogy golyóval a karomban nem jutok el a városig. Mikor már futottam egy ideje, a térdemre támaszkodtam s kicsit szédültem. Minden bizonnyal sok vért vesztettem. Sehol semmi. Nagy puszta közepén voltam. Haladtam tovább előre. Reménykedtem benne, hogy nem érnek utol. Mert akkor biztos lelőnek. A gondolat hatásara, ismét rohanni kezdtem.

  Már órák óta lement a nap. Egy árva lelket sem láttam a mezőn. Nem álltam meg egy percre sem. Nem foglalkoztam vele hogy már vagy két deci vért veszítettem. Remegett a lábam, a szívverésem szapora volt. Légzésem nehéz volt. Alig kaptam levegőt a sok futástól. Szúrt az oldalán, sajgott a kezem, szédültem és minden homályos volt.

  Szememből folyni kezdtek a könnyek. Túl sok volt ez egy magam fajta lánynak. Nem voltam még a külvilágban, azt a 20$-t is elhagytam, biztos voltam benne, ha reggelig nem jutok el egy városba, a mezőn fogok meghalni. Fújt a szél, esett a hó, a lábam már megfagyott, kipirult az arcom is. A vékony szövetkabátom nem adott túl nagy meleget. A hó besüppedt alattam és eláztatta a nadrágom.

  Tekintetem felemeltem a földről s megpillantottam néhány égnek meredő ház félét. Minden bizonnyal London lehetett. Ismét sietni kezdtem. Alaposan átfagytam. Pár óra alatt elértem a város határát. Minden egyes lépés olyan volt, mintha kést döftek volna belém. Egyszerűen nem tudtam futni, szó szerint végigbotladoztam az utat. A "Welcome to London" táblát látva, szorult belém egy kis önbizalom.

▲Price1.

Köszönöm szépen az első díjam Dusy Tinnapatinak.

1. Írj magadról 10 dolgot.
2.  A jelölő minden kérdésére őszintén válaszolni kell!
3.  Tegyél fel te is 10 kérdést a saját jelöltjeidnek.

4. Küld tovább 10 embernek (visszaküldeni nem lehet!)

10 dolog rólam:

kedvenc boltom a forever21

nem járok aqua parkba amiatt a kisfiú miatt aki meghalt pesten

napi 2l vizet megiszok

kicsit félek a kutyáktól, de az unokatesóimétól nem

egyszer szeretnék elmenni Las Vegasba pókerezni

3 blogot követek

YouTube mániás vagyok

43 db körömlakkom van, abból 16 kék 8 piros 3 fekete 12 átlátszó 4 repedező

Directioner vagyok♥!!

nem szeretem a bunkó embereket

Válaszaim:

Kedvenc zenéd? 

Thirty Seconds To Mars - Up In The Air

Hány éves vagy?

15

Kedvenc állatod?

delfin.?

Van házi állatod?

nincs

Hány testvéred van?

1 bátyám

Ha tehetnéd, hova költöznél?

Las Vegas

Milyen nyelveken tanulsz?

Angol, Francia, Magyar

Hány blogot olvasol?

3-at

Milyen zenéket hallgatsz?(pl.: pop, rock)

Rock, meg DJ Andi-t

Kedvenc blogod?

Olyan nincs

Kérdésem:

1. Olvasod a blogm?/  Ha igen, mi  a véleményeda? róla?

2. Mit érzel, mikor kapsz díjat?

3. Mi a kedvenc italod?

4. Csináltál már olyan hülyeséget, amit szíved szerint kitörölni a múltból?

5. Vettél már részt blog versenyen?

7. Kedvenc szavad?

8. Kedvenc idézeted?

9. Kedvenc Gif-ed vagy képed?

10. Írd le magad 6 szóval!

11. Észre vetted hogy kihagytam a 6.-at?

Akiknek küldöm: 

Loren Belieber

▲MEZY'Sgirl.♡

▲Prolog.

  2012-t írtunk. Lehullott az első hó és mi mégis egy kis szobában kuksoltunk ki tudja hol. Úgy tűnik ilyen sors jut a magam fajta árváknak, akik senkinek sem kellettek. Még akkor amikor volt erre lehetőségük. Napok óta úgy nézem magam a tükörben, mintha valami féle szörny vagy ufó lennék.

  Szinte már zombi voltam. Úgy járkáltam fel s alá a folyosón, mintha olyannyira keresnék valamit. Pedig teljesen céltalanul keringtem ide-oda. Idegesített mindenki aki ott volt a két méteres körzetemben. Az aulában figyeltem a mellettem elhaladó izgatott hangoskodó ismeretlen arcokat.

  Szezon volt. December elején jönnek Kanadából az újak. A kanadai árvák. Ez nálunk óriási dolog. Legalább is rajtam kívül mindenkinek. Ugyan ki jönne el ide Kanadából? Persze London hűha a nagy város.

  Unottan figyeltem az előttem elhaladó személyeket. Óriási bőröndöket cibálva maguk után. Erőltetett mosolyt varázsolva az arcukra köszöngettek oda nekem. Kell nekik valami biztos pont, hogyan illeszkedjenek be.

Nem vagyok valami segítős típus. Inkább az aki ha kell megvédi magát, megteszik. Akár vérrel, akár szimplán szavakkal. Keresték a társaságom. Nagyon is. Csak én az ővéjüket…nem. Inkább a magamban megoldó típus voltam, aki senkit sem enged közel magához.

Az sem segített nagyon, hogy a „nevelők” nem nagyon szíveltek. Sem a főnök. Vagyis csak annak hiszi magát. Ha úgy vesszük, ő csak egy kigyúrt mély hangú „egy ujjal kinyírlak” típusú ember. Tőle félnek leginkább. Nem egy fiút kényszerített kerekes székbe és nem egy lány erőszakolt meg a nagynak mondható izéjével. Hála istennek vannak itt még ép eszű rendőrök, akik le akarták csukni ezért. Azok a drága profi kis ügyvédecskék felmentették. Ez a legjobb az egészben. Azóta folyamatosan figyeltet.