▲Chapter2.

nos akkor itt az utolsó bejegyzésem, mielőtt még befagyasztanám a blogot.nem tudom.gondolom nem tetszett a történet...mind egy.én olvasók nélkül inkább nem blogolok.azért köszönöm azt az egy komit is, mert az tényleg jól esett.

na akkor sziasztok, a blog BEFAGYASZTVA!
 

  Mindenem fájt. Erősen koncentráltam a gondolatra: találnod kell egy kórházat...különben véged! Ismét rohanni kezdtem. Néha el-el estem a csúszós járdán, de viszonylag hamar talpra álltam és mentem tovább. Egyre csak gyengültem. Majdnem elaludtam haladás közben, az autók dudája ébresztett fel a fél álomból.

  Sántítani kezdtem. Kiment a vér a lábamból. A karomból továbbá is folyt a vér. Alig kaptam levegőt. De a túl élési vágy túl erős volt bennem. Percenként megálltam egy-egy pillanatra. Kétségbe estem. Ilyen későn már biztos nincs nyitva egy kórház sem. Szörnyű volt a tudat, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Éreztem hogy meg fogok halni. Szédültem, mindenem fájt, homályosan láttam és mind ezek tetejére, majdnem elütöttek.

  Jött felém az autó. Észleltem a fényét és a harsogó dudaszót. Lehunyva a szemem, átadtam magam a halálnak. Nem akartam tovább szenvedni. Fel kellett adnom. Még akkor is ha, nem élhettem szabadan. Csupán 6-7 órát. Azt is futással, vérzéssel és a halál gondolatával töltöttem. Fáradtan rogytam le a nyirkos fal mellé, s összekuporodva vártam a fényt. Hogy végre láthassam őt. Akihez nap mint nap imádkozom. Aki eddig segített túl élni a világom. Aki Reményt az angyalt küldte.

  Azt hittem istent látom. Barna szemek, rövid haj, izmos kar. Felemelt, majd valami puhát éreztem a hátamnál. Szemem nem tudtam kinyitni. Ahhoz túlzottan is fáradt voltam. Pillanatokon belül halk csipogást hallottam.

  Féltem mi vár rám odakint. A szemhéjamon kívül. Erős volt a fény. Nagyon is. Nem tudtam mi válthat ki ilyen hatást. A nap? Esetleg egy óriási lámpa. Óvatosan kinyitottam a szemem. Megbántam. Egy fiú tornyosult fölém, rajta kívül csak a nagy sötétséget láttam. Erősen összeszorítottam a kezem, majd pillanatok múlva ismét kinyitottam. Csak ekkor már egy orvos szerű valaki meresztette rám a fagyos kék szemeit. Tű volt a kezemben. A végére egy tasak vér volt akasztva.

- Hogy hívnak?- mosolygott rám a fiú, majd kezét lassan enyémre simította. Félénken oda pillantottam, majd egyenesen a srác szemeibe. Lefagyott a mosoly az arcáról. Látta hogy fájdalmas lenne beszélnem...miközben hozzám ér. Leemelte kezét az enyémről, majd kíváncsian tekintett rám.

- Rebeca- suttogtam elhalt hangon.

- Tehát Beca...- kezdte.

- Rebeca- néztem rémülten.

- Rebeca- bólintott- a kórháznak szüksége van a személyidre és a szüleid telefonszámára.

- A három felsorolt közül egy sincs- néztem rá félénken.

- Részvétem- sütötte le a szemét. Sajnálkozva tenyerébe temette arcát- hány éves vagy?- motyogta.

- Ti...tizennyolc- dadogtam.

- Istenem!- remegett a hangja- mióta vagy tizennyolc?

- Tegnap óta- mondtam továbbá is halkan.

- Mármint május 23-án születtél?- tette fel a kérdést.

  Abban a pillanatban...mintha lefagytam volna. Ha csak viccelődik ez a fiú, akkor ez tényleg egyáltalán nem volt vicces. Viszont ha teljesen komolyan mondta, akkor hivatalosan is pánikolok. Átaludtam fél évet? Az lehetetlen. Hiszen tegnap még november 19-e volt. Látva a rémült tekintetem, inkább kiment a teremből. Magamra hagyott.

  Fogalmam sem volt hol lehetek. Vagy hogy egyáltalán milyen évet írunk. Annyi kérdésem lett volna fiúhoz. De elment. Amint megemeltem a fejem, az agyam szúrni kezdett, a karom pedig sajogni. Egy órán keresztül magam voltam. Egyedül. Aztán a következő pár órának, minden egyes percében bejött a terembe egy nővérke és valami tablettát nyomott le a torkomon.

- Beca. Izé...Rebeca. Bejöhetünk?- lesett be az ajtón az a fiú.

- Öhh- akadoztam. Jöhetünk?

- Oké- biccentett, aztán a nyomában egy sráccal bejöttek az ajtón- olyan bunkó vagyok- nevette el magát- még be se mutatkoztam. Liam vagyok. Ő itt Harry.

- Szia szépségem- jött felém az a Harry. Félénken arrébb csúsztam pont annyira, hogy észrevegye: félek tőle.

- Szia- mondtam halkan, s abban a pillanatban megtorpant.

- Rebeca árva...- suttogta neki Liam.

- Van hol laknod?- váltott át Harry normálisabb szövegre.

- Nem is tudom mit mondhatnék erre- motyogtam lesütött szemmel.

- Komolyan nincs otthonod?- háborodott fel.

- Nincs- ráztam a fejem.

- Mikor engedik ki?- kérdezte Liamet...gondolom.

- Fél évet volt kómában. Napi 1 dl vért pumpálnak belé. Nem valószínű hogy két héten belül kiengedik- rázta a fejét.

- Addig minden nap bejövünk- mosolygott rám Harry.

- Szerinted eddig mit csináltam?- dünnyögte Liam.

  Két vad idegen ember ígérgeti nekem hogy minden nap itt lesz. Nem értettem mi történik. Annxit értettem hogy Liam minden nap bejött engem meglátogatni, de amúgy ki ő? Honnan ismerem, és ami a lényeg ő honnan ismer engem?

  Kissé félelmetes volt számomra hogy ők most ott vannak. Hiszen eddig még csak egy fiúval beszéltem, az is Nick volt. Furcsán néztem, ahogy megvitatják a dolgokat. Mintha ott sem lettem volna. Meg sem szólaltam. Nehogy végül rosszat mondjak. El sem gondolkoztam rajta, hogy mit fogok magammal kezdeni idekinn. Eddig biztos voltam benne, hogy meg fogok halni. Igazi nagy áttörés született az ügyben.